RIERSCH ZOLTÁN

ARCOMBA HAJOLNAK A CSÖND ÁGAI

-haiku, háromka, hokku…-

ELŐSZÓ - RIERSCH ZOLTÁN HAIKU-KÖTETÉHEZ

A haikuírást – világszerte – igen sokan művelik.

Riersch Zoltán haikui, mint sok mai szerzőtársáé, új, szabadvers- szerű és - a legtöbbször - ciklikus háromkák.

Ezek már alig emlékeztetnek az egykori, klasszikus, japán haiku formájára és a benne kifejezett világszemléletre.

A régi, japán haiku - a fordítások szerint - egy versszakos, háromsoros versike volt és 5-7-5 szótagos sorokból állt. Fő jellemzői közé tartozott, hogy első sorában volt egy évszakszó, japánul KIGÓ. A vers - a legtöbb esetben - egy ellentétet fejezett ki, ehhez használta az un. hasító-szót, japánul KIREDZSI-t.

Szemléltetésül most rögtönzünk egy ilyen típusú haikut:

Tavaszi szirmok. (KIGÓ)

Holtom  (KIREDZSI)  után ugyanígy

ragyog a május?

Riersch Zoltán – szerencsére - nem ilyen közhelyes ócskaságokat ír, hanem élettől duzzadó verseket.

Legfőbb értékük a sziporkázó irónia, önirónia, szarkasztikus gúny - amikor korunk jelenségeiről ír. Időnként azonban bölcsen rezignált, elérzékenyült hangon szól. Ilyenkor kifinomult, lelket simogatóan lírai is tud lenni.

Költőnknek a haiku azért volt fontos, hogy segítségével elsajátítsa a rövid, tömör versformálás módszerét és a filmszerű vágástechnikát.

Költészete ezen az úton haladva egyre jobban      kiteljesülhet.

Egy erőteljes, hiteles egyéniség versei ezek.

Olvasásuk igazi élményt szerezhet minden versolvasónak.

Fa Ede

Az életet máshogyan élni, s megbeszélni a sorsistennel – próbáltam, ám önmagában, ha nincs füstje, kevés oltani a múlt tüzét…

Az volt a szerencsém, hogy verejtékemből idejében kicsapódott a  Szó…

                      I. rész

                     A test ünnepi zörejben

                                  Szomjasan

1.

Tintás haiku:

A borvirág kinyílt az orron,

a piás a csaposért kiált.

2.

Konyakos haiku:

A szomjas torkon lefutó

három korty csöndje.

                             Nihil óda

Egy beteg emberszabású

röhögve böfög: Szól

az “örömóda”.

Bélsarában lelte hitét,

első nászának gyümölcse

szippantót vezet.

                            Epilógus

Emeletes ház, torz a pince.

Egy újgazdag keleti skót

dzsogingban való-világol.

A polcon Révai mellett,

fáradt műfallosz a dísz,

s a plazmaképen Ágica és Leó vigyorog.

A genezis kifosztott lényege

egy eltévedt ondócsepp:

Az élet önmagán derül.

                      Kényszerkorunk

Arctalanul, vagy álarcban:

Kényszerít korunk: reggel, délben.

 Este az én, szakadék szélén, vagy benne.

Téboly, vagy tévedés köbön, - Ön;

 bár fals tudata nem tudja:

Haja a fején, ettől is fehér.

                          Pillanat(ok)

                        A mi (mi)csodánk franciaágyában

                            a múló percek ölelése trendi,

és a hány a Társ:

Boldogságtudatunk gyökértelen,

homokos, leszbikus, görcsfa;

petefészek és prosztatagyulladás:

Színes, de feketeárnyú szerepet játszik

a kezdet és vég, s hogy ez nem elég,

nem tudja, aki nem is akar látni…

                        Most, és majd

Most a semmi a valami.

Majd valamikor a halál

lemossa nyálát Egódnak.

A teremtés újszázadi hétfőjén

vasárnapos a gondolat, és a tett:

Ludensi lustaság, utcakéj: Alvilágduett.

Most a te is én, s az én, henyél;

meg - lop, csal, árokpolitizál :

Újgazdag hülyéket az isten sem kritizál.

                      Jobbról és balról

Faragott szobor vagy, vérszínű,

s közönyfehér, - arcod a vodkától lila:

Csak iszol, iszol, - de nem is érdekel a pia.

Sárga lombok között epigonparódia:

Meditál és agitál az átmosott tudat;

jobbról és balról is ér a kétszínű bódulat.

                A test ünnepi zörejben

Csendben tengett – lengett.

Valaki mindig etetni akarta.

Ettől a hasa állandóan korgott.

                 Csendes éj, Zöld fenyő, Merry Christmas!

A piac árkádja alatt hajléktalan virraszt.

A karácsonyi zajban, nem kapott – inni.

Egy derék veréb ül a vállán, de teste mozdulatlan.

Megfagyott, vagy amúgy is vége lett volna:

Az ünnepi zörej is jeges, ruhája alá hatolna.

                        A ma genezise

                         Vak a hit, üvegajtó az alvilágba.

A lehet, nem lehet, nem nyúlik a múlt a mába.

Nincs is hited – a te múltad tanúi kimúltak.

Milliárd szóvá robbantak szerte – szét,

s a szétszórt szavak csak múló szeszélyek: Ma:

Gép-Ádámok, utcasarki Évák a jövőről beszélnek.

Beks’ a József, s a szűz, Viktória:

A kisded rókaarcú viaszparódia: Genezis, kőtáblák,

Mózes, karácsony, Jézus, - idejétmúlt, mint a klérus.

        Fafülű (dirr) Dur és (karmol) Moll

Mit nekem Bach, Bartók, Kodály!

                       Lajcsi, Pandora, Ganxta Z. a király!

A tömeg dirrdurrban, karmolva kiabál!

Csíkos a gatya, vastag a ceruza:

Megasztár Uhrin Benedek, a mester; jó figura:

Beethoven örül süketségének.

Befejezetlen a kilencedik!

Ki is a szerző? – hetvenkedik Ágica:

Szerinte Villon, a futballista sztár.

S hogy Vörösmarty Mihály zeneszerző,

evidencia – egyeseknek:

Nem is alapvető – hiány!

Ily dúr-ban – moll-ban araszolva

lassan bandukol a csorda:

Úticélja Európa…

                                  Téli haiku

Még a teremtő is fázik.

Kényszerzubbonyban – hétlakat alatt

őrzi melegét, s a tavalyi nyarat.

Pupillám szembeköpte a tél.

Orrom pöfög, mint a négyhuszonnégyes.

Csak a pohár forralt-borom, ami édes.

Ágak között fagyos a veréb.

Rumot inna – koldus igénye.

Zárva a kocsma, már nincs is ínyére.

Mint a kutya a koncért,

szűköl tavasz után, ki fázik:

De a meleg szoba is beázik.

                                 Csakazértis

Köptem egy nagyot.

Pofára estem – rajta.

Én marha - köpök rá.

Nem hiszem, s ha

mégis – az úgy sem igaz!

Én vagyok az antivigasz!

                                 Szex hidegben

Keresztre feszítve a szürkületben

árva a csók, s ki a csókra vágyik.

A nászágyban a bolha is fázik.

                        Pandora balladája – böjti szélben

(Áginak, egy kanizsai hajléktalannak)

A böjti szél kínjában szellent.

Kinek kutyája nincsen, ki sem zavarja.

Messze még a farsang farka.

Pandora a hajléktalan,

saját szeme elől is el – eltűnik.

Árkád alatt borban fürdik.

Jég és hideg a keresztje,

reggel – délben – késő este:

Kosztól meleg csak a teste.

Ez a világ – való világ,

mit neki a mínusz harminc,

szájon csókolja a piát.

Újesztendő, rendszerváltás,

nincsen panasz, nincs kiáltás:

Csak a szomszéd részeg röhög.

Fröccsre jut a fillérekből,

a szél sem szellent rá kínjában:

Nincs is kínja már - kínjában!

                                   Hit-haiku

Nem dob a perselybe gombot,

a faragott szobrokat sem imádja,

ki az istentől is (vajh’ miért) árva.

Kinek nincsen hite,

ki az édeni pár ükunokája:

Annak kormos az úrvacsorája.

Fel, s le - száll a veres égen,

az alvilági démon, a patás Mihály:

Lelke rajta, kinek ő a komája.

Hit, erkölcs, szeretet,

hmm… mit nekem, egyre megy.

Könnyeznek a fellegek.

Hallgat a ma és a tegnap:

 Ma az boldog,  ki boldogtalan.

Vajon az Úr-Jézus is hontalan?

                             A magányos költő

Te csak ülsz a tejfehér ködben:

Milyen fehér a reggel, milyen boldogtalan!

Mint a szó nélküli hamvas papír.

Csak a toll csikorog kínjában:

Mit le sem írsz, az, szóra sem bírja

kit amúgy - megszólítana az üzenet.

Papírod melletted a földön.

Mint egy eldobott cigarettavég – füstölög.

Elhagyott a múzsád a szeretett, a dög!

Hajónélküli kapitány néha a költő.

Só s víznélküli óceán útja, odisszeiája.

Hangtalan magány az útitársa.

Vagy hajótörött, vagy üldözött, vagy

 tétova és léha kocsmatöltelék; kinek

mégis, néha ezrek éneklik – énekét.

Látni vágyva a hajnal csodáját,

egy pohár borral a kezedben

csak ülsz és vársz a tejfehér ködben:

Isten, s a kósza szél, ki tudja miért

morbid magányodon megdöbben!

A serkenő reggel is elpirul zavarában…

                          Majd hatvan év mit ér?

Majd hatvan év mit ér,

ha odvas a seb, ha már sánta a láb,

homályos a szem, s remeg a kéz?

Majd hatvan év mit ér,

ha már hátrafelé folyik a vér, ha már

nem ölt testet a képzelet?

Ha már csak képzeleg az érzék,

ha már csak egy korty vízre szomjas

a nikotintól cserepes száj?

Ha már csak a csekkönyv az érték,

és a legszebb dologhoz Viagra kell;

ha a múló ifjúság útra kel?

Ha már az itt fáj – ott fáj

tölti ki a máskor átvágtatott

szerelmes éjszakát?

Hej! Az angyalát! Jaj de fáj!

Hol a gyógyszerem, meg a vizes pohár?

Mocskos a sors, hűtlen és csapodár!

                           Magyar utca sarkán

(Intelem-haiku)

Te, fitymálva bőröm keménységét,

jársz s kélsz az utca túloldalán:

Nagyot röhögve a prostik utcadalán.

A Magyar utca sarkán,

egy jard kínjában nagyokat nyögött

ott, hátul a telefonfülke mögött:

Ki tudja miből lesz az élet!

A Trabantos meg az élményt adó ribi

húsz rongyért csonkig égnek.

Kovács néni a háztulajdonos,

vagy madám, - trendi gardedám:

Felügyeli a nászt, s a pénztárcám.

Mit nekik, s nekünk nappali fény,

türelmi zóna, kismama, s kis Kata:

Ily nemes tetthez nem kell ásó – kapa.

Magyar utca sarkán,

áll egy hapsi bambán:

Herpesz van a … botján.

Ilyen lesz az édes élet

ha bogyón rúg majd a végzet:

Egyetlen kis – marhám.