Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Riersch Zoltán portré a Kanizsa hetilapban

2019.02.14

A régi ház előtt esti csendben…

2019. feb. 3.

Meseszerű, mégis minden ízében valós történet bontakozik ki Riersch Zoltán legújabb kötetében. Egy olyan kisfiúé, aki a petróleumlámpa meleg fényében szívta magába az irodalom szeretetét, és aki évtizedekkel később az írással törleszt a gyermekkor emlékeiért szülőfaluja, Kiskomárom felé. A régi ház előtt esti csendben a memoár és a versírás sajátos ötvözete, amely a szerző 70. születésnapja alkalmából jelent meg.

Kerek évfordulót ünnepelt tavaly Riersch Zoltán, s mint akinek ma már az írás az élete – és a jó kávé az egyetlen szenvedélye –, irodalmi leltárt készített ebből az alkalomból. Tizennegyedik kötetében kiskomáromi ifjúságának emlékeit gyűjtötte össze: mesél, töpreng és ódát zeng a Mosó-patakhoz, a templomkerthez vagy éppen azokhoz az emberekhez, akik miatt a szülőfalu nemcsak bölcső, hanem otthon egy egész életen át.

– A könyv címében szereplő régi ház az a „sárgára meszelt csipetnyi lak”, ahol a húgommal és az öcsémmel nevelkedtünk, körülölelve nagymamánk csendes, de mindentől óvó szeretetével – magyarázza a szerző. – Az esti csend pedig az életkoromra utal: 70 éves lettem, és ezzel elérkezett annak az ideje, hogy megválaszoljam – ha tudom –, honnan jöttem és hová megyek.

A kiadvány végén szereplő fényképeken látszik, hogy a régi ház már nincs meg. Ugyanúgy átalakult, mint maga Kiskomárom, ami valaha önálló nagyközség volt, míg végül 1969-ben egyesítették az „ősi, mondvacsinált ellenséggel, ellenféllel, jó baráttal, valójában édestestvérrel”, Komárvárossal. Zalakomár létrejöttekor Riersch Zoltán 21 éves volt, és nagyon szerelmes: ifjú férjként Murakeresztúron kezdett új életet.

– Úgy alakultak a dolgaim, hogy csak nagy sokára, negyven év múlva látogattam újra haza. Amikor megint a régi utcákat koptattam, azt éreztem, adósa maradtam a falunak: a nehézségek ellenére is szép gyerekkoromhoz a nagymama gondoskodásán túl Kiskomárom is hozzájárult. Az ide köthető emlékeim régóta, türelmetlenül követelték, hogy papírra vessem mindet, kezdve a születésem történetétől.

Riersch Zoltán nem sokkal a második világháború után, de már jócskán a Rákosi-korszakban jött világra, mint írja: a „fényes szellők” által borzolt fák árnyékában, a forradalmi lendület eredményeként. Kérdéses volt, megéri-e a másnap reggelt. Vánszorogva elmúltak a gyermekágyi órák, a kisfiú életben maradt, a nagymamája pedig magához vette. Ahogy később Zoltán két testvérét is. A három unoka alig érzékelt valamit az átkos rendszer nehézségeiből, nagyanyjuknak hála.

– Apró termetű, szűkszavú, egyszerű parasztasszony volt, aki törékeny alkata ellenére egész életében keményen dolgozott, 70 évesen még eljárt takarítani… – idézi fel. – Azelőtt is sok helyre hívták, amikor pedig lejárt a munkaideje, jöttek az otthoni tennivalók. Saját földünk nem volt, csak egy kis területet bérelt, ahol krumplit, kukoricát, babot termesztett. Otthon, a hátsó udvarban állatokat is tartottunk: mangalicát és baromfit. Naponta került az asztalra leves, ami mellé prószát, dödöllét, és az akkoriban a falu védjegyének számító, házi pirospaprikával fűszerezett perecet ettünk.

A három gyerek néha egy-egy szelet zsíroskenyéren is elvolt egész nap – nem értek rá enni, ahogy unatkozni sem. Sokat segítettek az őket egyedül nevelő, özvegy nagymamának, aki így is magára vállalta a munka oroszlánrészét. Megesett, hogy amíg ő kapált, Zoltán búzavirágot szedett, és koszorút font belőle az út szélén álló korpusz alakjainak, a szomorúan mosolygó Szűzanyának és a keresztre feszített Jézusnak a fejére.

– A mama amolyan „magának való imádkozó” volt, még arra sem ért rá, hogy templomba járjon. Mi, gyerekek viszont minden vasárnapot ott kezdtünk, hittanra jártunk, és elsőáldozók is voltunk. Kiskomáromban akkor három atya szolgálta a hitéletet – annak ellenére, hogy dübörgött a kommunizmus. Ami engem illet, egy időben papnak készültem. Ministráltam a vasárnap délutáni litániákon, valamint a hajnali miséken, otthon pedig azt játszottam, hogy pap vagyok. Kivágtam a nagymama egyik nagy abroszát középen, az volt a miseruhám, a házi biblia meg a misekönyvem. Aztán ahogy cseperedtem, úgy engem is meglegyintett a kamaszkor szele…

Így váltotta fel a papi hivatás gondolatát, valamint a petróleumlámpa fényében, közös olvasással és családi körben eltöltött estéket a foci, a néptánc és még megannyi más szórakoztató dolog. Kiskomáromot mindig is pezsgő társasági és kulturális élet jellemezte.

– A falu központjának számított az Arany Vendéglő, vagy ahogy emlegettük, az „aranykocsma”, de a nevével ellentétben nem pusztán italkimérés volt - hangsúlyozza. – Az épület keleti felében működött a nagyméretű, bársonyszékes mozi, az emeleten pedig színház- és báltermet alakítottak ki. És ezek a helyiségek, bizony, nem maradtak kihasználatlanok. Számos közművelődési egyesület és intézmény tartotta itt a rendezvényeit: tűzoltó- vagy regrutabált, szüreti mulatságot, búcsút. Aztán többször is vendégszerepelt nálunk az Országos Déryné Színház, a kaposvári Csiky Gergely Színház, sőt, még a Magyar Állami Népi Együttes is érintette a községet az egyik turnéja alkalmával. De természetesen a helyi színjátszókról sem szabad elfeledkezni, akik Furó István tanár úr szervezésében többször is felléptek.

Az „aranykocsma” helyét később átvette az Árpád utcai pártház nagyterme, s amikor nem volt éppen sem vetítés, sem illem- és tánctanfolyam, sem KISZ-klub, hatalmas csatákat vívtak a fiatalok a pingpongasztal mellett. Riersch Zoltán szerint itt, Kiskomáromban szökkent szárba a ma már nagy múltra visszatekintő zalakomári asztalitenisz élet – hasonlóan a nagykanizsai néptáncmozgalomhoz.

– Földim volt az 1990-ben elhunyt és azóta méltatlanul elfeledett Papp László, aki amellett, hogy művelte, oktatta is a néptáncot, például Szepetneken és Letenyén. Rengeteg tanítványa volt. Sajnos, hozzá hasonlóan már Takács Lászlóra is alig emlékeznek, aki pedig nagyformátumú költő és pedagógus volt. Úgy gondolom, mindketten megérdemelnének egy-egy emléktáblát a szülőfalujukban.

Riersch Zoltán a könyvében még tucatnyi gyermek- és fiatalkori emléket felidéz, amelyből azonban nemcsak a 20. század második felének falusi mindennapjai rajzolódnak ki, hanem egy életút mérföldkövei. Őszintén és a tőle megszokott érzelmességgel ír többek között gyermekei édesanyjának elvesztéséről, s arról, miként segített a trauma, majd a későbbi megpróbáltatások feldolgozásában – családja támogatása mellett – az írás.

– Csak utólag vettem észre, hogy amikor valaki elveszti a párját, és magára marad, az emberek elkezdik furcsán méregetni: összesúgnak a háta mögött, és olyanokat mondanak, hogy biztos magába zuhan az illető, és elindul a lejtőn… Nos, én is bezárkóztam, de minden figyelmemet az írásra összpontosítottam. Sokszor éjszakákon át gépeltem, többnyire 20-30 oldalas leveleket az elhunyt feleségemnek. Azelőtt is voltak zsengéim, ám akkor, valami földöntúli inspiráció hatására, kiteljesedtem. Amikor 2004-ben megjelent a Murai szél című kötetem, kivittem egy példányt a temetőbe, hogy megmutassam a feleségemnek, és köszönetet mondjak neki. Hiszen ő adott erőt ahhoz, hogy szembenézzek magammal, és írjak, ami az évek során mázsás terhektől szabadított fel.

Nemes Dóra
Fotó: Gergely Szilárd

- - -

Tűzre s fényre lobbantani

Hetven évem
tele van tüskével.
Barátaim az égi gesztenyésben
az öreg fal alatt borozgatnak.
A sokat akartam súlya
még próbára bocsát.
Felszállok az utolsó járatra.
Talán még nem utoljára.
Ki kell tépnem bőröm alól,
és legbelülről a töviseket,
tűzre s fényre lobbantani
gyúlékony pozdorjájukat:
hadd világítsak még kicsit
apró és öreg éji lámpásként,
nappali szivárvány fényorgiában
az Úton lévőknek…