Riersch Zoltán:
ŐSZI KÖNNYEK NÉLKÜL
Előszó (recenzió) Riersch Zoltán Őszi könnyek nélkül c. kötetéhez
Amikor befejeztem Riersch Zoltán újabb kötetének olvasását, egyetlen képben állandósult bennem a részletek minden élménye. Abban, hogy a könyv valójában gondosan megtervezett és jól megalkotott ház.
Kétszárnyú kapun át lépünk az udvarába. A szárnyak (József Attila és Thomas Mann), mint ölelésre tárt karok hívogatólag tessékelik az udvarba, sőt az épületbe a kíváncsisággal, várakozással odaérkező látogatót.
Magasba vezető lépcsőn – Szent Pál „Efezusi level”-e – haladunk az épület bejárata felé. Korlátunk, ám egyben fogódzkodónk a mindenséget átkaroló szeretet, a sötétségből előlépő világosság és a fényben láthatóvá váló gyümölcsök, adományok: az élet valósága, a jóság és az igazság.
Ezek megtalálásának reményében lépünk át a ház küszöbén, és jutunk az első terembe: „Nevemen szólít a lélekharang”. A harang finom hangú kondulásai a teremben kiállított képek – valójában költemények – állandó zenei kíséretét és irányulását biztosítják. Ugyanis, amiről a képek beszélnek, a léten túli létre fordítják a befogadó figyelmét. Még itt vagyunk, de már elindultunk haza– hiszen szólít a harang – egy egészen más tartomány felé. Ebben az átmeneti állapotban megkettőződik a szerző látása. Egyfelől pontosan látja a múltra, jelenre tagolódó valóságos életet. elemei, színei, tárgyai, szereplői, eseményei, történései hol derűsek, ragyognak, hol árnyék vetül rájuk, szomorúak, lehangolnak. A költeményekből kiragadott szavakkal és a címekkel próbálom érzékeltetni. nap, reggel, csend, madarak, álom és annak szivárványon vágtató lovagja, végtelen Fény, ébresztgetett szeretet; gyászoló, zavart tudat, csukott kapu, temetői szél, sikoly, csattanás, árnyék, verebek, varjú, esti fény, ősz, ökörnyál, jég; „Nem értem”, „Káááárrrrrrrr…”, „Mélység”.
Másfelől pontosan látja és láttatja a mesei, mitológiai elemekből összerakott életet, amely felé tartunk, amely felé úton vagyunk. A „Töredékek”, „A test Éva – almanedűje”, az „őszi könnyek nélkül” című alkotások sorolhatók ide.
Éva édenbeli tette a kiűzetés örökségét hozta az utódoknak. Gondolatrögöket, szétfoszló utalásokat, részekre hulló egészet hagyott ránk. Mégis a festészet, a zene, a művészet egyetemességében, az emberi test eleven melegségében, áradó szeretetében a részekre szétesett egész a várakozás, a csodálkozás, az örök „csak azért is” újrakezdés egységévé kapaszkodik össze.
Ezen a való élettel összekapcsolódó elképzelt úton, „Korpuszok” állnak kísérőül! Így az elmúlás eleven élménye, folyamatrajza bűntudatos bocsánatkérésbe megy át. Megköveti a családot, a világot és önmagát! Visszafogott szemrehányással távozik: „Már nem lenne méltó hozzám/a panasz.” Mégis el kell mondania: „Szűk volt az élet./ Nekem és a létnek.” („Nekrológ”).
Míg az első terem a hosszú útra készülődő lélek búcsúja, búcsúztatása, emlékezése és előregondolása, addig a második terem – „Árnyék az arcon” – alkotásai arról vallanak, mim az, ami itt marad az árnyék, az emberre és a mindenségre boruló „szemfödél” alatt.
Ebbe, a magasabban található terembe is lépcsőn jutunk fel. Lord Byron idézete vezeti be a ciklust. Az élet, a szépség, a szerelem lépcsőfokain haladunk felfelé egészen az Én – Te viszony megpillantásáig. Bennünk ez a kapcsolat, a szerelem mindent felülmúló parancsolat az élet céljáról. Az élet valóságában talán igen, de gondolatvilágunkban sem hegy, sem tenger nem tud elválasztani attól, akit szeretünk. Csak ha a másik fél úgy akarja.
A kötet – számomra – legmegkapóbb költeménye jeleníti meg az előbb mondottakat. Ez a „Reszkető kezed” című alkotás. Időket és e világi, földi értékeket szembesít benne a költő. Mindez ott van az elképzelt szemfödél alatt. Alighanem az örökké tartó álom mindent felidézni képes képeiben, kiegyensúlyozottságában. Mintha az Én és Te újra élne.
Időt – „Egykor – Mára” – szembesít az „Egykor” című mű emlékezése is. A személyes és történelmi múltat színekkel, illatokkal, hangokkal teli derűs leírás, elbeszélés állítja elénk.
A személyes és történelmi – társadalmi jelent költő (Juhász Gyula) és festő (Van Gogh) közvetítésével élhetjük meg és éli meg a szerző. Ez az időszak is derűs, de művi.
Létösszegző mű „A boldogság hangja”. A lét (ember, társadalom, történelem, világegyetem) átéléses élményét kitörő felkiáltásban közli a költő: „Mily csodálatos a világ!” Ezt részletezi a folytatás. Isten akaratát látja a világ rendjében, mégis megkérdezi. „Értelme – van-e még/ felébreszteni a szeretetet?” A válasz az otthon érzékelésének gondolatából indul ki: „Otthonom templomi áldás,/ Kegyelem – szépség”. A vendéglátás bibliai kapcsolódásaival az élet őszéből jövő igenlő választ ad a szeretet és barátság jelenbeli meglétére: „Szemem értelemszikrája/ Fény és szeretet.” A túlvilágról is ezt üzeni: „s ha majd túlvilági/ szeretleket mennydörgök // a Boldogság Hangján.”
A „Látomás” elégiája mégis minden létező mulandóságáról beszél. A mű zárlata azonban a szerelem halhatatlanságának megvallása még a szemfödél alatt is: „Mosolyog./ Valakit magához hív.// Vagy búcsút int/ a kortalan szerelemnek.”
Távlatjáró utunk harmadik – „Intermezzo2 – terméhez jutottunk. Lépcsőn haladunk felfelé itt is. Szent Pál „Zsidókhoz írt levele” és Máté Evangéliuma mutatja az irányt. Az ember akkor talál megnyugvást lelkének, ha Isten akaratának a végbevivője tud lenni.
Történelmi belátáson, esetleg tapasztalaton nyugvó hit verses imádsága, a „Magyarország ezer éve” hozza az első benyomást. A befejezésben kételkedéssel: „Advent égi fénye magyarok békéje!/ Magyarok békéje advent égi fénye?” – szól nemzetéhez nemzetéről.
Kölcsey „Himnusz” – át idézve mégis megnyugvással: „Isten, áldd meg a magyart! – Ámen.”
Hívő hitetlenség feszíti az „Áldást rájuk, Uram!” sorait is. A nem szűnő ellentmondásosság múltunkból jelenünkbe is átszáll. Önmagunk akart-akaratlan feláldozása sem biztosítja feltétlenül megváltásunkat.
Hitét és békéjét keresve lelkiismeretének vergődése és vajúdása megbékélést szül: „átölel, üzen a csend,/ békés, adventi havas a táj” (Poklom piros parazsa). A személyes, valamint a történelmi, a társadalmi múlt és a jelen kitörölhetetlensége és mélyen gyökerező keserűsége lehet a lelkifurdalás oka. a mű zárlata mégis hittel teljes megnyugvásról beszél: „Hogy egykor a sárga rög/ könnyű legyen rajtam,/ hittel tettem, amit tettem:/ az Úrban meglelem nyugalmam.”
Az előbbi üzenetek fokozása az „Intermezzo piano et forte”. Nem haláltusa, de tusa a halállal. Szenvedélyes, öntépő vergődés! Műfajilag rapszódia. Segítsége a földi világ jelenének és történelmének totális kultúröröksége. Együtt tusakodnak, együtt búcsúznak! Tanítása a ciklus későbbi helyén átigazítással – bölcsebbé válik – még visszatér: „Én meg akartam változtatni a világot,/ de nem mondta senki:/ magammal kellett volna kezdenem!”
„Értek mindent, amit nem értek”. Az első versfüzér a III. cikluson belül. Profán, tizennégy állomásból álló keresztút. Ijesztő látlelet a máról! A szerző önmagát így látja: „szakadék szélén fekszem./ Szakadék szélén ébredek.” (Opus XIII.). ahogyan a 14 stáció láttatja, olyan a 21. századi ember erkölcsi, spirituális útja a maga készítette Golgotára: „Békétlen időkben együtt lakik a harag a haragosokkal…” Utolsó ítélettel húzza magára a költő, meg a világra annak szellemi habitusára a maga szőtte szemfödelet a következő tanítással: „Uram! Én meg akartam változtatni a világot!/ Köszönöm, hogy szóltál:/ önmagammal kell kezdenem…” (Opus XIV.).
„Gyors lábán rohan az idő.” Az élet és a fa azonosításával indul a költemény. A fa önszimbólum, ugyanakkor a személyes és a társadalmi életnek, valamint a történelemnek is jelképe. A tavasz, a nyár, az ősz metaforája mellett ebben a műben többször feltűnik a tél képzete. Úgy látja, a szerelmet az életből elfújta a tél: „Elmúlt, betemette a tél.” Innen visszapillantva üzeni, hogy milyennek látja napjaink emberét: kéregető koldusoknak. És milyennek látja önmagát? „Én kolduskirályként/ életem tüzes trónusáról/ önmagamon uralkodom!/ Csekély éhbér, de lelki béke!”
Még egy látleletet ír az utókornak a „Sosem fájt…” III. cikluson belüli négyrészes versfüzérben. Bár a sírgödör előérzete a költemény, a befejezése reménykeltő és nagylelkűen adakozó: „Ezüst vázába egy szál virág/ gazos kertemből az utókornak…” – amit küldhetek.
Azzal a meggyőződéssel ajánlom mindenkinek a figyelmébe Riersch Zoltán könyvét, amit olvasása közben megtapasztaltam, sőt megéltem. Őszinte, férfias, értékes hitvallás könyve minden darabja. Végig igazat – logikai és ontológiai szinten egyaránt – mond mind a három ciklusában.
Dr. Márkus Ferenc
És járjatok szeretetben, miképpen a Krisztus is szeretett minket, és adta önmagát,
miértünk ajándékul és áldozatul az Istennek, kedves jó illatul.
Mert valátok régen sötétség, most pedig világosság az Úrban. Mint a világosságnak fiai úgy járjatok. Mert a világosságnak gyümölcse minden jóságban és igaságban
és valóságban van
Pál levele az Efézusbeliekhez 5-2 5-8 5-9
NEVEMEN SZÓLÍT A LÉLEKHARANG
Reggeli áhitat
A parkoló üres.
Két pad két hajléktalan.
Egy törött borosüveg.
S szerte-szét néhány
körömvégig szívott cigarettavég.
A fák már félig meztelenek.
Sárga s arany levélruhájuk
csipkés díszei
a Fő út avarterítőjének.
A járda és az aszfalt megterítve.
Néhány galacsnyi kenyérhéjon
hajba kapnak
a verebek a gerlékkel.
Hunyorogva mosolyog
a toronyból egy uhu;
ifjak és bolondok!
Csend. Idill.
Majd kettőt kondulnak
a templomi kolompok.
Negyedre vagy félre üt az óra.
A sárgán villogó lámpák
lassúritmusú - adaggo táncát,
vad ritmusváltásra készteti
Wagneri dallamok hátán a szél.
Zörgő konflisként
a tél-elő
végigcsörtet a Fő úton.
A Deák-téri kényszerágyon,
mint egykor a kínpadon
tizenkettőt nyög a nyomor.
A templom sarkánál
fekete ünneplőruhába öltözve
rózsafűzért morzsolgatva
reggeli zsolozsmára érkezik az Élet.
A harang zúgni kezd.
Bííímmm…baammm…bíímmm…bammm…
Reggeli Áhitat.
Értek mindent, amit nem értek
Opus I.
Bennem már csend van.
Hétköznapokat él a vasárnap.
Hiába látom belül
fényei villanását,
hallgat az éjszaka zúzmarás hangja.
Opus II.
Fázok.
Mások is fáznak.
Értek mindent,
amit nem értek.
Ébredek, de minek,
gyűrött az arcom,
belsőm gyolcsa.
Opus III.
Idejét múlta időm,
foltos nadrágként
százfelé szakadok,
ezerfelé foszlok.
Hiába a királyság,
kolduskirályként
trónom
nyikorgó hokedli.
Opus IV.
Mondják,
az élet már csak ilyen:
Idejut, ki „ideér”, ki ráér,
s ki nem, egy foltos
röntgenkép a múltból.
Opus V.
A hallomás
nem ismeri Istent.
Az értékeimnek vallott percek
tömegsírban.
Gondolataiból még él, ki él.
Légző gyökereibe kapaszkodva
kúszik felfelé a gödörből,
a lassan pulzáló élet peremén.
Opus VI.
Némán sír a Jelenések Könyve.
Minek a csak szöveg,
békétlen hangokból
pucér szavak halmaza?
Múltbéli bölcsességem,
vajon gazdagságom?
Lángokból mentett,
computerek árnyékában,
máglyára szánt könyvekből
vackot vetettem
a fals tudat sötét körének
sötét sarkában.
Opus VII.
A büszke „más”,
a hamis „máz”
álarcként vagy valóságként
százszor százszínű pírral az arcán
zsong, dobong, dülöngve
prédikál igaznak vélt
hazug –„ál”- t.
Üvölt, őrjöng
ki mámorától alig áll
szakadt, rojtos farmerban,
lyukas cipőben a talpán.
Opus VIII.
Kiokosodottak agitálják
harminc ezüstön vett
harminc IQ - s társaikat.
A lehúzott redőjű tudat
mindennapos alkony.
Háttérben
győzikés kultúrzenére
pantomimtáncot lejtenek
a huszonegyedik századi
görögtestű hősök:
műpiától részeg
kopasz fának támaszkodó
tar - ok.
Pillantásuk torz,
tükör, benne a lényeg,
csupaszcombú - csupaszelvű
tetkós, emo - s lányok,
hit nélkül,
erényben ledéren
jósolják
a szebb jövőt.
Opus IX.
Megátalkodott.
Szolgálja az Urat.
„Én is vagyok
olyan…!”
Amolyan
sátáni kultúrfolyam.
Hogyan?
Opus X.
Megőrjít a becsvágy?
Mégsem tesz boldogtalanná?
Hallgat.
Elcsitul a félelem.
Lép előre.
Egyet.
Hátra kettőt, - hátha…
Ha kell
Istenért kiáltva…
Opus XI.
Könnyű bortól mámoros, csoda.
Készen néhány pohár
új csodára.
A boros poharat fogva
üvegből kavicson táncolva,
siralomfalból kihasított kövön ülve
hitet és hitelességet modorkodva…
Opus XII.
Azt mondják,
minden perc,
gondolat, ha érted,
néha érdem,
de legtöbbször
száz s ezer halál.
Torz-tükör
korkép parabola.
Ne gondolkodj,
minek, - koma;
szaladj fejjel a falnak:
ha holt is a folt,
a zsákra akkor is rátalál…
Nem nyílik a virág,
hiába hiányzik az orgona illata,
a sűrű ködben sétálva
fehér csontokat láttam
a téli kertben;
ezer éve s talán még száz,
egykor volt tengerpart,
korpusztalan temető.
Ma néhány bokor, cserje,
s az ágakon a jégvirág,
jégmadárdalos téli zúzmara…
Nem hiánya túlélésnek
a megsemmisülés.
Opus XIII.
Pereg a film.
Fogyóban a könyv lapjai.
Szakadék szélén fekszem.
Szakadék szélén ébredek.
Az eleje összefügg a végével.
Alma?
Kígyó?
Benne van
a nem szabad leltárában.
Mit számít
holmi praktika,
kései bűntudat,
az „én nem így akartam”:
rég
ellenkező irányba megy
az eleje és a vége.
Majd, azt teszed?
Hiába,
nem láttál
a hamis fényű
hamis naptól,
elfutottál,
önmagad elől –
önmagadtól!
Opus XIV.
Volt.
Kezdetekben.
Nem kellett.
Alámerült az isteni kék óceánban.
Szirének ölelték. Delfinek hátán utazott.
A hullámok kivetették. Kellett.
Sátánnak hála. Sátáni hála.
Békétlen időkben együtt lakik a harag a haragosokkal.
Hiábavaló a kiteljesedés és forrása.
A Tízparancsolat tízszer tízféle metamorfózisa.
Százfelé törtek a Kőtáblák:
Nylonba tekert bazaltkövekbe vésett üdvözlet
a sosem vallott hit hitvalló
inak!
Könnyen fogalmazott könnyű törvények:
sötét világ sötét játékai befejezetlenül…
Madárfütty.. trilla… robaj, dörrenés…
Éjszakai sötét, villám hasít át az égen…
Fény, fény, fény mindenütt…
Szélborzolta gondolataim a százarcú felhők fölé emeli
a teremtői szájból süvöltő szél…
Isten-harag? Isten-ítélet? Apokalipszis? Eljövetel!
Uram! Én meg akartam változtatni a világot!
Köszönöm, hogy szóltál:
önmagammal kell kezdenem…
